Az eddig született elemzések közül azért éppen Szabó Katinka munkáját választottam a reflexióm megírásának alapjául, mert olvasás közben sokszor éreztem úgy, hogy értem a felvetett dilemmákat, és szeretnék reagálni is ezekre. Tanár lévén ugyanis valamennyire más a perspektívám, mint a mostani egyetemistáknak, és úgy gondolom, a Katinka által megfogalmazott kételyek, kérdések érdemesek arra, hogy több oldalról is megvizsgáljuk azokat. Sőt nem is érdem kérdése ez, hanem elemi szükséglet, hiszen ha nem látjuk vagy nem próbáljuk meg elfogadni mások eltérő véleményét, abból csak vita születik, megoldás nem.
Katinka blogbejegyzése jól áttekinthető, logikus felépítésű írás, amely felvillantja a digitális eszközök szerepét, a pedagógusok helyzetét a megváltozott tanítási-tanulási környezetben és a hallgatókra váró nehézségeket. Izgalmas, ahogy „valós időben”, azaz a blogbejegyzés írása közben születik meg a válasz a saját maga által, illetve saját magának a címben feltett kérdésre; az olvasó úgy érezheti: belelát a szerző gondolataiba. Katinka a bejegyzést záró összegzésben megállapítja, hogy „az IKT eszközök használata nem ördögtől való és nem azért nem nyitunk felé, mert félünk alkalmazni ezeket a módszereket és félünk az esetleges kudarctól. A legnagyobb baj a hozzáállással van és azzal, hogy nincs, aki ösztönözze a pedagógusokat arra, hogy merjenek nyitni az új pedagógiai módszerek felé.”
Nos, véleményem szerint nagyon ingoványos talajra téved, aki azt firtatja, hogy miért és mennyire nyitottak a pedagógusok az új tudásra és az IKT eszközök használatára. Ahány vizsgálat, annyi eredmény, ami nem is meglepő, hiszen nincs két egyforma iskola, nincs két egyforma tanár, diák, stb. A nagy számok törvénye és a statisztikák alapján persze levonhatunk bizonyos következtetéseket, tehetünk megállapításokat, de ezek érvényessége is kérészéletű, hiszen mára már az unalomig ismételt (de attól még igaz) mantra, hogy elképesztő sebességgel változik, fejlődik a technika, és azon belül azok az eszközök, amelyek bekerülnek az oktatásba. Ami igaz volt 4-5 évvel ezelőtt, az talán már elavult vélemény lett mára.
Katinka írásából néhány olyan gondolatot emelek ki, amit két tantestület megismerése után és 21 éves tanári pályafutással a hátam mögött részben máshogy látok.
• „Úgy gondolom, sajnos a legtöbb pedagógus egyáltalán nem tesz lépéseket azért, hogy tovább fejlessze tudását ezen a téren.”
Talán kivételes helyzetben vagyok, de én azt tapasztalom, hogy a kollégáim nagy része kifejezetten nyitott az új eszközök, módszerek alkalmazására, nem hiányzik belőlük a kíváncsiság, az újra való fogékonyság. Nyilván van kivétel, de a többség igenis hajlandó erőfeszítéseket tenni ennek érdekében, sőt egyre inkább.
• „… legtöbb esetben (természetesen vannak kivételek) az érdektelenség és passzivitás az, ami miatt sok pedagógus nehezen nyit az új eszközök felé.”
„… nem azért nem nyitunk (az IKT eszközök alkalmazása) felé, mert félünk alkalmazni ezeket a módszereket és félünk az esetleges kudarctól. A legnagyobb baj a hozzáállással van…”
Természetesen van, akire ez igaz, de véleményem szerint a kudarctól való félelem igenis nagyon erős, hiszen valóban belénk van programozva az, amit Katinka is megemlít, ti. hogy „A pedagógusokról mindig is élt egy olyan kép a társadalomban, hogy tévedhetetlenek, nem hibáznak, így mindig magas elvárásokat támasztottak feléjük.” Elvárás tehát (de minimum annak érezzük), hogy mindig mindent tudjunk, mindent kinyilatkoztassunk, mint valami orákulum, így ösztönösen kerüljük azokat a helyzeteket, amelyekben kiszolgáltatottaknak érezzük magunkat. Márpedig kellőképpen frusztrálja, elbizonytalanítja az embert, ha azt látja, hogy amíg ő maga a számítógép beüzemelésével piszmog, a diák halálra unja magát, hiszen nem ehhez a tempóhoz van szokva. Ha ilyenkor a tanár inkább lemond az IKT eszközök használatáról, az nem érdektelenség vagy passzivitás, hanem egyszerűen kudarckerülés. Meggyőződésem, hogy sokkal többször áll ez a háttérben, mint gondolnánk.
• „Szerintem még mindenki emlékszik hányszor szenvedtünk attól, hogy rengeteg lexikális tudást kellett/kell magunkba szívnunk, amit ma már egyetlen kattintással megtalálunk az interneten. Úgy gondolom, ha nagyobb hangsúlyt fektetnénk arra, hogyan keressük meg a szükséges információt, ahelyett, hogy hogyan tanuljuk meg azt, sokkal több idő jutna más kompetenciák elsajátítására.”
Ez egészen biztosan így van, sajnos azonban ezt a véleményt is árnyalni kell. Bölcs mondás, hogy fejétől bűzlik a hal. Egy átlagos középiskolában, ahol én is dolgozom, nem lehet figyelmen kívül hagyni a kimeneti követelményt, ami jelen pillanatban az érettségi. Ha megtennénk, a diák járna rosszul. Márpedig ha van valami, ami csigalassan változik, az az érettségi rendszere. Kisebb-nagyobb módosítások ugyan történnek időnként, a tananyag mennyisége azonban nem csökken, sőt egyre növekszik, és minden híresztelés ellenére továbbra is teli van lexikális (egyszerűbben fogalmazva bemagolandó) elemekkel. Erről NEM a középiskolai tanár tehet, legfeljebb őt szokták szidni miatta.
Mindent összevetve tehát én a magam perspektívájából, azaz pedagógus-szemüvegen át nézve egyáltalán nem látom reménytelennek a helyzetet. Ahogy egyre elterjedtebbé válnak az IKT eszközök, úgy a tanárok is napról napra mind gyakrabban és szívesebben építik bele azokat a saját pedagógiai gyakorlatukba. És ha ezt a kréta és tábla generációja meg tudja tenni, még könnyebb lesz a most munkába álló korosztály számára.
Felhasznált irodalom:
• Prievara, Tibor: A
21. századi tanár, Budapest, Neteducatio Kft., 2015
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése