Mi változott 10 év alatt az IKT oktatási felhasználásában?

Somogyi Boglárka:

Mi változott 10 év alatt az IKT oktatási felhasználásában?

„Az emberélet útjának felén
    egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
    mivel az igaz útat nem lelém.”

(Dante: Isteni színjáték)

Az IKT eszközök használata nem létszükséglet. Biztos, hogy lehet élni nélkülük, sőt abban is biztos vagyok, hogy nem egy és nem két példát találhatunk akár csak szűkebb környezetünkben, ha olyan tanárt keresünk, aki egy szál krétával is lázba tudja hozni a diákokat még a 21. században is.

Akkor hát használjunk vagy ne használjunk IKT eszközöket a tanórán?

Egy igazán kimerítő, alapos vizsgálódáshoz meg kellene kérdeznünk mindenkit, akit az oktatás ügye jelen pillanatban érint, ám a keretek szűkössége miatt most a hangsúlyt a tanárokra helyezem.

Az elmúlt pár évtizedben annyi idevágó kutatás, felmérés, elemzés jelent meg, hogy az érveket és ellenérveket már nagyon jól ismerjük. A támogató hozzáállás legnépszerűbb jelszavai a korszerűség, a tanagyag színesebbé tétele, a motiválhatóság, a kimeríthetetlen információforrás, az idő- és helytakarékosság stb. A mérleg másik serpenyőjében ugyanakkor olyan indokokat találunk, mint a megfelelő eszközök hiánya, akadozó internet, kevés vagy hatástalan továbbképzés, túl kevés erre fordítható idő, tátongó szakadék a tanárok és a diákok között életkor és informatikai ismeretek terén, és sorolhatnánk a végtelenségig.

A kérdés elméleti kutatása érdekes, ám minden pedagógus esetében a gyakorlat dönti el, hogy ő maga melyik tábort erősíti majd. Ami engem illet, tanulói és kezdő tanári létem minden perce arra predesztinált, hogy a szkeptikusokhoz csapódjak vagy - ahogy Prievara Tibor fogalmaz - a tagadást válasszam. Miért is? Húsz évvel ezelőtt kaptam kezembe a diplomámat. Az általános iskolában stencilezett papíron érkezett a témazáró feladatsor, amire nem írhattunk, hiszen pazarlás lett volna. Vissza kellett adnunk, hogy egy év múlva (és még sok éven át) betölthesse ugyanezt a funkciót. A technika csúcsát az írásvetítő és a recsegő hangú magnó jelentette, de ha valaki nagyon szerencsés volt, VHS-kazettával is találkozhatott. A gimnáziumban jelentős előrelépés nem történt, talán annyi, hogy az órarendbe beépült a számítástechnika, amelynek keretében – emlékeim szerint kétszer – ellátogattunk a „kiblaborba”, egy másik intézménybe az iskolán kívül. Volt lyukkártya és elméleti programozás, amiből nem értettünk semmit. Na jó, a stencil kiment a divatból.

Egyetemen használtunk először asztali számítógépet, a net még végzős koromban is úgy működött, hogy reggel beírtam valamit a keresőbe, majd a nap folyamán néha ellátogattam a számítógépterembe, hogy lássam, van-e találat. Ha volt is, általában használhatatlan.

Pályám kezdetén óriási előrelépés volt a viszonylagos folyamatossággal működő két számítógép, ami hetven kolléga igényeit volt hivatva kielégíteni. Igaz, az igények jóval visszafogottabbak voltak. Pár év múlva már mobiltelefonom is volt, szigorúan nyomógombos. És itt (2006-ban) filmszakadás – 7 év tanítás nélkül. Egy örökkévalóság! Mire visszatértem az iskolába, már (szinte) minden gyerek kezében okostelefon, néhány teremben interaktív tábla, a tanáriban három főre egy gép. És elképesztő (vagy annak tűnő) elvárások. Mármint a tanárokkal szemben. Biztos könnyebb volt annak, aki folyamatosan jelen volt az iskolai életben, de én, habár nem raboltak el időközben az ufók, úgy éreztem magam, mint aki fényévekkel lemaradt. A kollégáim laptoppal és projektorral szaladgáltak, több terembe interaktív tábla került, a jó öreg VHS, sőt a cd és a floppy pedig szép csöndben eltűntek.

Ez az a helyzet, amikor a tanár felméri: merre tovább? Visszafelé utazni az időben nyilván nem célszerű, marad tehát az előre. A 21. század. A hasonló gondokkal küzdő pedagógus számára nagy segítséget jelenthet Prievara Tibor könyve: A 21. századi tanár. A reveláció erejével hathat – még most, 2019-ben is -, hogy mennyire máshogy kell gondolkodnunk a tanítás-tanulás folyamatának kimenetéről, céljairól, mint korábban. Sokkal erősebben kell koncentrálnunk a megváltozott környezetben az úgynevezett 21. századi képességekre, azaz az együttműködésre, a tudásépítésre, az IKT használatra, a valós problémák megoldására, az innovációra és az önszabályozásra; és mivel ezek a készségek nem következnek ab ovo a bevett pedagógiai gyakorlatból, nyilvánvaló, hogy változni és változtatni kell. 

Az átalakítás szükségességére lehet úgy tekinteni, mint valami kötelező rosszra, ami fárasztó, időrabló, kényelmetlen, sőt erősen frusztráló, de véleményem szerint sokkal frusztrálóbb évről évre figyelni, ahogy érdeklődésben, gondolkodásmódban és sok egyéb téren távolódnak tőlünk a diákjaink, miközben azt próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy nem leszünk idegesek, amikor napjában sokszor halljuk emlegetni a mágikus három betűt: az IKT-t. Jóval több hasznot hajt, ha más perspektívából nézzük a dolgokat, hiszen ha az új eszközöket a pedagógiai munkánk részévé tesszük, rengeteget nyerhetünk. Egyfelől a nyilvánvalót, azaz a hatalmas mennyiségű friss és látványos anyagot, új módszereket, naprakész tudást, gyors és könnyen kezelhető információkat, másfelől hihetetlenül sokat segíthet a manapság lépten-nyomon emlegetett mumus, a kiégés ellen. Ez viszont már egy új bejegyzés témája lesz.

Felhasznált irodalom:

• Ollé, János; Papp-Danka, Adrienn; Lévai, Dóra , Tóth-Mózer, Szilvia; Virányi, Anita: Oktatásinformatikai módszerek: Tanítás és tanulás az információs társadalomban. Budapest, Magyarország: ELTE Eötvös Kiadó, 2013

• Prievara, Tibor: A 21. századi tanár, Budapest, Neteducatio Kft., 2015

Felhasznált képek forrása:

• https://itcafe.hu/cikk/informatika_1992_visszatekintes_retro/tempokontraszt.html

• https://www.astoundvideo.com/floppy-disk-transfers.php

• https://readitproject.blog.hu/2017/06/30/vege_a_vhs-nek_de_mit_adott_nekunk_a_vhs_sztori_erdekessegekkel

• https://apleseblog.wordpress.com/2014/03/19/classroom-of-2025/