Legyen mobiltelefon az órán vagy ne legyen?

Számomra nem kérdés, hanem evidencia: persze, hogy legyen. A következőkben azt szeretném bemutatni, hogy miért gondolom így.

Közhelyként foghatjuk fel, hogy a fiatalabb generációk nagymértékben különböznek az idősebbektől. Ez minden változás motorja. Az utóbbi évtizedekben, években ezek a folyamatok felgyorsultak, ugrásszerű fejlődésen mentek keresztül. Ahogy Tóth-Mózer Szilvia említi disszertációjában (Tóth-Mózer, 2014.) a digitális nemzedék egyszerre pedagógiai, pszichológiai és szociológiai fogalom. Nekünk, pedagógusoknak, mint az oktatási-nevelési folyamat kulcsszereplőinek azon kell dolgoznunk, hogy ezt az új társadalmi konstrukciót megismerjük.

„Megdöbbentőnek tartom, hogy az oktatás minőségének romlásával kapcsolatos sok hűhó és vita közepette figyelmen kívül hagyjuk a legalapvetőbb okot. A tanulóink radikálisan megváltoztak. A mai diákok már nem azok, akiknek a jelenlegi oktatási rendszert tervezték.” (Prensky)

Marc Prensky nevéhez fűződik a digitális bevándorlók és digitális bennszülöttek kategorizáció.

Mint az a fenti táblázatból is olvasható, sokféle megközelítésből lehetne elemezni a változást. A feladat jellegéből adódóan most egy szempontot emelnék ki: a tekintélyhez való viszony változását.

Ahogy fentebb említettem, komplex társadalmi közegben kell megvizsgálnunk ezeket a változásokat. A szülő-gyerek viszony is alapvetően megváltozott az elmúlt húsz év során. A kapcsolatok sokkal rugalmasabbak, lényegesen egyenrangúbbak lettek. A legtöbb gyereket a szülők kicsi korától fogva önállóságra, véleményformálásra, esetleg döntéshozásra nevelik. A családban megélt nagyobb szabadság és autonómia óhatatlanul elkíséri a gyerekeket a másodlagos szocializációs színtérre is. Nem feladatunk eldönteni, hogy ezek a változások örvendetes fejlődésnek vagy súlyos értékválságnak nevezhetők-e. Tény azonban, hogy e hatásmechanizmusok között kell végezni mindennapi nevelőmunkánkat az iskolában is. És hogy ezek a változások milyen mélyen benne vannak az életünkben azt jól szemlélteti egy személyes példám. Az idei tanév szeptemberétől már nem csak tanárként, de szülőként is jelen vagyok a rendszerben. Vidám délutánt varázsolt kislányom a családnak, amikor elmesélte, hogy a suliban vannak gyerekek, akiket a nevük alapján választanak ki és úgy hívják őket, hogy hetesek, valamint azt kell mondaniuk reggel, hogy „tanítónéninektiszteletteljelentem”. Persze fogalma sem volt róla, hogy mit jelent „tisztelettel jelenteni” és szülőként úgy éreztem, hogy ez így manapság már tényleg teljesen felesleges, sőt egy kicsit nevetséges is.

A szülők elvárásai tovább mélyítik a szakadékot a régen volt hagyományos, hatalomból adódó tekintély intézménye és a mai iskolával kapcsolatos elvárásaik között. Sok szülő szolgáltatásként tekint az iskolára, mint intézményre. Természetesen az elvárható legmagasabb színvonalon és a gyermekének leginkább megfelelő formában képzeli el az oktatási rendszert. ( Tóth-Mózer, in Ollé, 2013)

A XXI. században a tanár-diák kapcsolat legfontosabb mozgatórugójává fokozatosan a kölcsönös tisztelet kialakulása válik. A hatalomból fakadó elvesztett tekintély helyébe a személyes kvalitások kölcsönös elismeréséből fakadó tekintély kell, hogy lépjen. Ezt a gyerekek a serdülőkor táján már erőteljesen megfogalmazzák, mint alapvető követelményt a tekintélyes tanárral szemben. Elfogadják a tudásból, kompetenciából, életkori különbségből adódó távolságot, alá- és fölérendeltségi viszonyt, ugyanakkor fontosnak tartják, hogy a tanár ne akarjon folyamatosan uralkodni felettük. Megértő és segítő attitűddel jellemezhető személy legyen

A gyermekek többé már nem passzív befogadói a tudásnak, információnak, hanem aktív tartalomelőállítók, véleményezők, kommentelők és kritikusok. Nemcsak a tartalommal szemben, hanem bizony annak közvetítőjével is. Ha nem alkalmazkodunk, ilyen közegben nagyon nehéz tiszteletet és tekintélyt érvényesítenünk. Főleg akkor, mikor olyan versenytársaink akadnak az online térben, akiknek izgalmasak, érdekesek, igazi posztmodern példaképként, megmondóemberekként hatnak gyermekeinkre.

„Ezzel szemben a tanárok sokszor áthatolhatatlan falat vonnak maguk köré, és igyekeznek védeni magánéletüket. A távolságtartás, a gyengeségek elpalástolása, az információk letiltása azonban rendkívüli mértékben fokozza a tanár–diák kapcsolatban jellemző aszimmetriát, de valódi tekintély létrehozására vagy fenntartására aligha alkalmas. A tekintély nem a tekintélyelvűségből ered, passzív, esetleg védekező módon nem lehet kivívni. A hiteles pedagógus megjelenik az online térben is, és aktívan építi online személyiségét.” (Tóth-Mózer, in Ollé, 2013.)

Ezért gondolom, hogy nem is kérdés, hogy használjunk-e mobiltelefont az oktatási-nevelési folyamatban. A változás itt van, benne élünk, mi is részesei vagyunk. Ebben a társadalmi folyamatban kell megállnunk a helyünket rugalmasan és alkalmazkodóan. A gyerekek valóban nem olyanok, mint 20 éve, pályám kezdetén. Sőt a folyamat annyira felgyorsult, hogy évről-évre stratégiát és szemléletet kell váltani. Nem feladatom eldönteni és nem is vagyok abban a helyzetben, hogy eldöntsem, ezek a változások pozitív vagy negatív színezetűek. Pedagógiai hitvallásom, hogy támogató, befogadó és biztonságos tanulási környezetben próbáljak meg olyan attitűdöket közvetíteni, amiben a tudás felfedezése nem csak iskolai tanulmányaik, de egész életük meghatározó értékévé váljon….most éppen mobillal a kezemben.

Felhasznált irodalom

·         Ollé, János ; Papp-Danka, Adrienn ; Lévai, Dóra ; Tóth-Mózer, Szilvia ; Virányi, Anita: Oktatásinformatikai módszerek: Tanítás és tanulás az információs társadalomban. Budapest, Magyarország : ELTE Eötvös Kiadó (2013)

·         Tóth-Mózer Szilvia: Digitális nemzedék a tanulási folyamatban. Középiskolások internethasználati és tanulási preferenciái, énképe és digitális kompetenciája http://ppkteszt.elte.hu/file/Toth-Mozer_Szilvia_dissz.pdf

·         Prievara Tibor: A 21. századi tanár, Budapest, 2015.