Legyen mobiltelefon az órán vagy ne legyen?

Legyen mobiltelefon az órán vagy ne legyen?

Biztos mindenki számára ismerős a gyakran elhangzó „telefonok kikapcsolva a táskában” rövid és tömör mondat, amivel néhány tanár kezdi, ha nem is az összes óráját, de az adott diákok első óráját. Ez a hozzáállás gyakran megfigyelhető nem csak az idősebb pedagógusok, de a fiatalabb tanárgenerációk esetében is, habár az órai környezeten kívül valószínűleg ők is ugyanúgy használják okostelefonjaikat, tableteiket az életük egyszerűbbé tételére. Ennek ellenére mikor a tanulók használnák azokat az óra keretein belül, az IKT eszközök rögtön a figyelmetlenség, koncentrációs zavarok, elbutulás jelképeivé és eszközeivé válnak.

Ezzel szemben azonban a mai diákok már hozzászoktak ahhoz, hogy bármilyen információ amivel még nem rendelkeznek, éppen elfelejtették, vagy pusztán kíváncsivá tette őket valami, vagy valamiféle kapcsolatot próbálnak teremteni új tudásdarabok és valamilyen előzetes tudás között, csupán egy pár „gombnyomásra” van tőlük a válasz. Az okostelefonok rendkívül hasznosak, mikor a tanulóknak ilyen segítségre van szükségük az iskolán kívüli életükben – gyorsan és tanári segítségtől függetlenül képesek új információkat szerezni és azokat megtanulni.

Ez a fenti kép pont jól mutatja, hogy az iskolán belüli és kívüli viselkedésmód és IKT használat között egy hatalmas szakadék tátong, amit a mai pedagógiának még meg kéne tanulnia áthidalni. Hiszen miért volna probléma, hogyha a diák a nyelvórán éppen elfelejtené, hogy micsoda a „talán” angolul, és ennek utánanézne egy weben található szótárban? Miért lenne baj, hogy egy hiányosságát önerőből pótolja – amivel valószínűleg előrébb is lép annak tanulásával. „Maybe” válaszol neki a szótár, és a diák boldogan használja anélkül, hogy csoporttársait megzavarná – hiszen sok diák van, aki ezt igyekszik elkerülni -, habár ez az egyszerűnek tűnő jelenet több kérdést is felvethet.

            Az legtöbbször előkerülő kérdés talán az lenne: „De mi van, ha nem a szótárt nyitja meg, hanem a Twittert?” Az IKT eszközök használata az iskolán kívüli és iskolán belüli időszakban főleg abban különbözik, hogy egy tanóra keretében a tanuló nem csinálhatná azt, amit akar, amikor akarja, hanem egy előre meghatározott keretben mozoghat csak. Ezt a keretet tanárként nekünk kell meghatározni, és közös megegyezéssel megállapodni a telefon, tablet használatáról az óránk időtartamán belül. Ideális esetben csak a feladathoz szükséges problémákkal kapcsolatban kéne az okoseszközeivel konzultálnia egy diáknak, ami valóban kissé kevésbé csábító, mint egy gyors pillantás Instagramra, vagy Twitterre – azonban úgy hiszem, tanárként meg kell adjuk a bizalmat a diákoknak, hogy képesek betartani a megbeszélt határokat. Ezt a bizalmat, persze, el lehet játszani, de szerintem nem túl sok diáknak ez a fő célja az életben, vagy az oktatásban töltött ideje alatt. Emellett, amennyiben egy feladat a megfelelő szinten van – nem könnyebb és nem nehezebb, mint amit a diák képes megoldani –, és az óra is érdekes, de legalábbis nem unalmas, véleményem szerint a tanulók figyelni fognak.

Szabó László Tamás nyilatkozik úgy, hogy „Az iskolában felnőttek és gyerekek (fiatalok) dolgoznak együtt. Akárhonnan nézzük is, sem az érettség, sem a felelősségvállalás tekintetében nem egyenlőek. Ezen túlmenően magában a tanítás alaphelyzetében van valamiféle aszimmetria, ami abból fakad, hogy a szakmai szerep az iskolában dolgozó felnőttet (a pedagógust) eleve vezetésre, irányításra predesztinálja akárhogy éli is át szubjektíve saját szerepét -, s ez tekintéllyel, hatalommal ruházza fel a gyermekek szemében.” (Meleg, p.124.) Ezzel egy olyan szereplőt ad hozzá az iskolai élethez, ami az iskolán kívül nem feltétlenül van jelen – habár természetesen egy szigorú szülő is betöltheti ezt a szerepkört. Alapvetően viszont csak az iskolában fordul elő, hogy a diák, hiába akarna felnézni Instagramra az óra közepén, remélhetőleg úgy dönt, hogy mégsem teszi azt – hiszen a tanár ott van, és ha már megegyeztek abban, hogy a telefon tanulni van ott a padon, miért kéne ezt a bizalmat elvesztegetni?

Amennyiben nem így van, és valaki úgy dönt, hogy őt most pont nem érdekli a Present Continuous használata, de még csak a tanára személye sem képes meghatni, akkor valószínűleg egy bekapcsolt telefon nélkül is mással fogja elfoglalni magát. (A tanár pedig esetleg elgondolkozhat az osztályban betöltött szerepéről, ha több diák cselekszik hasonlóan.) Magyarul mindegy, hogy milyen pótcselekvést folytat egy diák, akár egy Messenger-beszélgetést a telefonján vagy egy oldal telerajzolását a füzetében, egy pedagógusnak képesnek kell lennie kezelni a helyzetet, és visszaterelnie a diák figyelmét az aktuális tananyagra anélkül, hogy attól még inkább elvenné a diák kedvét. Hiszen, ahogy azt Szabó László Tamás megnyilvánulásában is láthatjuk, a tanár egy vezető szerepet tölt be, és a jó vezető – a jó tanár – nem büntet, hanem visszaterel a helyes útra, úgy nevel.

Az egyik legtöbbször elhangzó kérdés általában az, hogy miért engedné be ezt a potenciális problémaforrást az órájára bármelyik tanár, avagy miért bízna meg az oktató a diákjában, hogy a telefonját a tanuláshoz használja órán?

Erre zárószóként csak azt tudnám visszakérdezni: Miért ne?

Felhasznált források:

Meleg Csilla. (1999). Iskola és társadalom. Pécs: JPTE Tanárképző Intézet Pedagógia Tanszéke.